Állítólag nagyon jó dolog híresnek lenni, ha valaki ilyen forma, gyorsan asztalhoz jut egy rém puccos, de fullra foglalt szuper étteremben, a hentes is a szépe húst adja neki, és ahogyan az „Igazából szerelem” című filmből ismerhető: „ingyen kapja a drogot”.
Bár ez a rocksztárokra jellemző, de ha valaki kajakra ismert, kaphat ő is. Na, de aztán amikor a másik oldalára fordul a lemez, az sokkal nagyobb gáz. Amikor a botrány kitudódik, gyorsan és hosszan, a világ minden újságjának címoldalára kerül az illető. Napokig csócsálják az esetet, nincs mentség az újabb és újabb hírek felcsatlakozására, ég az egész pálya.
Boris Becker a múlt héten, afféle Lapka-malacként felcsusszant a vezető hírek közé, na nem akkora nagyságú betűtípussal mint Trump és Kim Dzsongun, de ott volt, jól láthatóan.
A sztori: BB kénytelen lesz árverésre bocsájtani trófeáit, személyes jellegű tárgyait, a bevételből pedig kifizetheti nyomasztó adósságát. De ilyet! Becker annak idején rém fiatalon csapódott a világ homlokába, 17 évesen Wimbledont nyert, sugárhajtású repülőként húzott a tenisz és egyáltalán a közbeszéd csillogó égboltjára, Stefi Graffal feltámasztották a német tenisz életet.
Mindenki vörös hajat akart, dús sörénnyel, ömlött a pénz, a jóság, boldogság. Becker jó németként, erős tanácsadói háttérrel, okosban gondolkodva, egy csomó befektetésbe tette a pénzét, Mercedes-szalont nyitott, nem is egyet, szóval jól ment neki. Amikor kilépett a teniszből, edzőnek állt, előtte még amennyire lehet, élvezte a high society-életet, tehát habzsi-dőzsi, ahogyan a szleng jellemzi ezt az állapotot. Kalandozott, benne volt a nagy menetben. Addig-addig kavarta az életét, a végére elfogyott az összes pénze. Így írták. Erős felindulásból afrikai nagykövetté akart válni, ezzel próbálta magát felmenteni a végrehajtás alól, nem jött össze. Most pedig vészhelyzetben a legjobb ötlete: eladja az összes díszes kitüntetését, amit tenisszel megnyert, csak szűnjön már a kínzó nyomás.
