A baseball nevű játékkal az első találkozásom egy Dire Straites nevű együttes videoklipjével valósult meg. Hát ez micsoda egy remek sport, kurjantottam, a szürke egyenruhás férfiak ugráltak a valamiért, összeütköztek, miközben az égbe bámultak, aztán jól fejbe dobták egymást, megint karamboloztak a csapattársukkal, átestek a palánkon, meg csupa ilyen izgalmas eset.
Mindez a videodiszkó korszakában történt, ez majdnem olyan szórakoztatóipari összejövetel volt, mint manapság a Snapchat, csak jóval hangosabb és nem egyedül kellett tolni. Úgy volt szabad csajozni, hogy közben táncikálva lehetett bámulni a színes tévét – miközben idehaza javában érvényes volt a hétfői családegyesítő tévés adásszünet –, ment a zenés képsor, és ha valaki szerencsés volt, akkor jutalomból nem kellett, hogy egyedül hazamenjen.
A következő alkalom a baseball nevű összejövetellel Frank Drebin hadnagy kalandozása közben ért. „A csupasz pisztoly” című zseniális, korszakalkotó vígjáték egy adott részében, miután a pocsékul álcázott rendőrhadnagynak sikerült ordítozva, súlyosan hamisan elénekelni az amcsi Himnuszt Enrico Palazzo bőrébe bújva, Drebin nyomozó egy baseball bíró szerepét betöltve iparkodott a gonosz nyomában. Nagyon tetszett a sport, ahogyan idegeskedett az elkapó, fura volt a csapatok jelzésrendszere, de új élményt nyújtott, aztán az összes játékos impozáns verekedése is magával ragadott.
Kicsit eltávolodva a szakágtól, egy újabb élmény faktor. Jennifer Lopez egy gyönyörű emberrel került kapcsolatba, egy világhíres és tényleg szépember baseball-játékossal, Alex Rodriguezzel flörtölt. Sosem hallottam róla, de J.Lo nagyon meggyőzőn mozgott a férfival, ő meg kihunyó sportolói sztárságát próbálta a celebség égboltján tartani párkapcsolatával. Majdnem elfeledkeztem: a fából készült testápoló is erősen fenntartotta az érdeklődést a szakág iránt. Baseball ütővel például prímán lehetett szétverni bosszúból mindenféle autókat, sőt vitás esetek vitatott stílusú rendezésében is fontos szerepet játszott a jól kidolgozott fadarab.
Különben meg milyen sportág az, amelyben egy vékonyra csiszolt bottal kell eltalálni egy gombostűfejnyi, kábé 100 kmh-val süvítő kis porcelán lasztit, amit aztán vagy a közönség kap el, vagy pedig őrült és összevissza futkorászásban a pályán lévők közül valaki. A tévében vagy a lasztit figyelik központilag vagy a látszólag fejetlenül rohangászókat. Mára egyébként odáig jutott a baseball, hogy mindenki nyakig védett, az ütőjátékost is alig látni, olyan biztonsági szerelésbe öltöztetik őket, olyan, mintha egy két lábon járó, sűrűn köpködő bunker sportolna, sikertelenül. A tévés technika fejlődése miatt tűélesen látható, hogy hová kellett volna dobni a labdát, mekkora sebeséggel vágódott az elkapóhoz. Az még mindig tisztázatlan, persze a kibic számára, hogy a rácsos fejű, örökké terpeszben guggoló kitömött alak a lába között mit mutogat, amit aztán a dobó sohasem tart be!
Már a verekedések sem olyanok, mint régen, azt legalább addig lehetett követni, míg az egyik odarohant a másokhoz sürgősen felpofozni, aztán amikor az egész játékoskeret belevetette magát a harcba, onnantól kezelhetetlenné vált az összejövetel. Óh, az edzők sem a régiek, hol van az orrpiszkálós, szemöldök simogatós, nadrágcipzárt ütögető titkos jelrendszer? Amivel a Dire Straits is kezdte a klipet! Az is a sportág meglepetése, hogy pár ide tartozó fickó meglehetősen pohos.
Szóval ezt láthatja most a magyar nép az NFL helyett. Azt sem volt könnyű megismerni, de legalább hagyták.
