Az első, amit a legfontosabb leszögezni: akik a külföldi edzők mindenek felett álló és gigantikus tudásáért vonyítottak, azok most menjenek hátra a kisszobába, és csak akkor jöjjenek ki, ha szólítják őket! Semmi önálló megnyilvánulás, saját gondolat, inkább hallgatás!
A dán világbajnok ellen kiderült, hogy ezek a nagyarcúak által lesajnált fiatal és magyarul beszélő férfiak igen is kellően jók. Egy világbajnoktól, igaz nem a legjobb formában labdázgató király ellen egy döntetlent lehozni, több, mint kitűnő! Azért egy kis savanykás rész ott mozog az ember szája sarkában, mert bizony ezeket a nagydarab északi maflákat elkaphatták volna a magyar legények, de azt csak úgy nem adja a világ! Szabad egyetértésben dühöngeni, hogy a vége előtt a játékvezetők miért hoztak olyan ítéletet, ami több volt, mint vitatott.
Súlyos csalás! Amikor a dán könyökkel rombolt neki a szabályos védőállásban tartózkodó magyarnak, és nem a magyarnak adták labdát, hanem a világbajnoknak kedvezőt sípoltak. Aztán ebből a döntetlenből kiderült az is, hogy a klubjaikban lesajnált, méltatlanul mellőzött fiatalokban több van, mint amit edzőik kihoznak belőlük. Oké, szórványban eddig is használták őket, de vagy nem nyúltak hozzájuk jól, vagy túl sokat vártak el tőlük, nem okosan használva a tudásukat!
Vissza az elejére! Bár az egyik edző annyira nem beszéli a magyart, a többieket jól értik a játékosok, és ez itt a lényeg! Nem kell ide nagy mágnestábla, amivel elegáns és látványos fordulatokat lehet variálni, pár szóval, érthetően kell mondani a teendőt, olykor az sem baj, ha a hangerő magasabb, abból ért a csata hevében egymilliós pulzussal harcoló játékos.
Szép volt fiúk, még úgy is, hogy végig vezetett amagyar csapat, szóval maradt egy kis hiányérzet, mert az mekkora nagy durranás lett volna, ha kikapnak a dánok! A magyar férfiaktól. Ez a döntetlen, ami amúgy felér egy győzelemmel nagy szép munka eredménye! A magyar kézilabdázó férfiak kitartóak voltak, akaratosak, véghez vitték, amit elterveztek!
