Amikor életemben először megláttam Cristiano Ronaldót, jobban mondva az utamba került közvetítés útján, akkor még vérmes Barca szurkoló voltam. Egyszerűen nem volt mértékegység arra, mennyire nem bírtam ezt a portugál fickót!

Az elviselhetetlen cseleit, a végtelen önbizalmát, a zselétől fényló búráját, a szoborszerű testét, elképesztő gyorsaságát. A legerősebb pillanatok akkor törtek rám, amikor a jó Piqué, az Arany Balta díj első helyezettjeként olyat rúgott a portugál támadó alá, hogy a hirdető tábla adta a másikat. CR szenzációs cseleit egyszerűen nem bírtam elviselni! Amikor elkezdett kavarni a bicajos trükkjeivel, egyszerűen a bekkel együtt szédültem, szegény ördögnek még csak az sem jutott eszébe a kóválygás után, hogy letépje a csatár arcát. Mert nem érte utol.

Akkor is kikészültem, amikor a még fiatal Shrekket vagyis Wayne Rooney-t kivágatta a 2006-os vb angol-portugál mérkőzéséről. Mekkora volt, ahogyan kikavarta a piros lapot Rooney-nak, utána meg elégedetten kikacsintott a kispadra. Amit persze látott az egész világ.

Majd jött a megbékélés. Ez a nyurga ember tényleg tud valamit! Fellőtte Portugáliát Európa tetejére, lenyűgöző volt az alázata, ami persze csak a pályán látszott. Egyértelmű volt, hogy ő a vezérbika, ha ő jó, a többiek nyugázhatnak. Így esett a Real Madriddal is, elég komoly Ronaldo-függőség alakult ki a klubnál. Amikor elment, kihunyt a galaktikus csillag.

Már a mocskos nagy gazdagsága sem zavart, amikor megtudtam, hogy mennyire jószívű. Segített a rászorulóknak, iskolát épített a szegény sorsúaknak, gyerekek gyógyíttatását fizette, szóval na, még ez is. Majd meghúzta a bátrat: átigazolt abba az országba, ahol a személyének szóló utálat mértékegysége a grande volt. A Juventusnál aztán gyorsan elfeledtette, hogy ő lökte ki a csapatot a BL-ből, pedig akkor elég jó és erős volt a klub. 

Most meg betöltötte a 34. életévét. Semmi nem változott rajta, csak több autója lett a garázsában.

Az viszont állandó fogadási téma, hogy vajon tényleg Cristiano Ronldo a világ legjobb labdarúgója?