A minap a kezembe akadt egy újság 1983-ból. Lapozgattam-lapozgattam, amikor egyszer megakadt a figyelmem egy cikken, amely a magyar futball sikertelenségét próbálja megfejteni. Mint tudjuk, a magyar válogatott abban az időben, ha nem is tartozott már a világfutball elitjei közé, azért mégiscsak részt vett az 1978-as, 1982-es, valamint az 1986-os világbajnokságon is, még ha a csoportból egyik alkalommal sem jutottak tovább. De vajon honnan jutottunk hova? És hol tartunk most?
A kezdetektől a csúcsig
Magyar futballról 1875-től beszélhetünk, de akkor még csak kísérleteztek a labdarúgással itthon, de világszerte is. Az első válogatott-mérkőzést 1902. október 12-én játszottuk (Ausztria-Magyarország 5:0) , viszont az első nemzetközi sikerre tíz évet kellett várnunk, hiszen 1912 nyarán sikerült kvalifikálni magunkat először olimpiára, ahol vigaszdíjat szerzett a magyar csapat. Elindult valami a magyar futballban, évről-évre egyre lépkedett felfelé a labdarúgás ranglétráján, 1934-ben az olaszországi világbajnokságon hatodikak lettünk, majd négy évvel később a franciaországi világbajnokságon ezüstérmet szereztünk, mellyel már csúcsközeli állapotba kerültünk. De az igazi mámor csak húsz évvel ezután következett, amikor a magyar válogatott először 1952-ben olimpiai aranyérmet ünnepelhetett, majd 1954-ben újra világbajnoki ezüstérmet szerzett.
Az Aranycsapat titka
Ki ne hallott volna az Aranycsapatról?! Minden magyar ember pontosan tudja, hogy ki volt Puskás Ferenc, illetve mindenki pontosan tudja, hogy miről van szó, ha azt hallja, hogy 6:3. A magyar futball csillaga az 1950-es években ragyogott a legfényesebben, aztán néhány évig még meg-meg ragyogtatta fénypompáját, de évtizedek óta már csak hullócsillagról beszélhetünk.
Az Aranycsapathoz köthető a magyar futballtörténelem leghosszabb veretlenségi sorozata, amelyet 1950. május 14. és 1954. július 04. között állított be, ezen időszak alatt 31 találkozót abszolvált veretlenül a válogatott.
Kevesen tudják, de az Aranycsapathoz fűződik a modern futball alapköveinek elhelyezése is, hiszen a magyarok teremtették meg a totális futballt. Arról a stílusról beszélünk, ami manapság a spanyol és a holland labdarúgás ismérve, illetve amelyet egy kicsit átformálva a legnagyobb klubok próbálnak integrálni.
A totális futball nem más, mint rövidpasszos, kombinatív játékra, valamint egészpályás letámadásra alapuló játékstílus, amelynek legjelentősebb képviselői jelenleg a Barcelona, Manchester City, Bayern München, Ajax, vagy éppen a PSG.
Mivel a magyar futball a 20. század első felében a technikai képzettségre épített, ezért alakult ki hazánkban a kombinatív játékra való hajlam, ezzel megalapozva a magyar futballkultúrát. Ez a stílus okozta aztán az Aranycsapat azóta is utánozhatatlan sikereit, illetve ennek köszönhető a magyar futballtörténelem legnagyobb diadala, az angolok elleni 6:3-as győzelem. Az angoloknak 90 éves veretlenségét törtük meg ezzel a győzelemmel. Az egész mérkőzésen képtelenek voltak mit kezdeni a Sebes Gusztáv gárdájának előretolt védekezésével, amikor az utolsó emberként védekező Lantos Mihály is az angol térfél közepén helyezkedett el. Agresszív labdaszerzésre irányult a védekezés, melynek következtében az angolok többnyire ki sem tudták hozni a labdát a saját térfelükről. A legnagyobb zavart azonban Hidegkuti Nándor „hamis kilences” (angolul: „false nine”) pozíciója okozta a briteknél, aki középcsatár lévén rendszeresen visszajárt a középpályára labdát szerezni, ami akkoriban ismeretlen volt, és nem tudták hatástalanítani, három góllal járult hozzá a győzelemhez.
A mai labdarúgásban is előszeretettel alkalmaznak false nine típusú csatárokat. (Pl.: Sergio Agüero, Lionel Messi, de ilyen volt Robin van Persie , Francesco Totti, Dennis Bergkamp vagy Johan Cruyff is)
Mondhatjuk, hogy az Aranycsapat nemcsak szimplán a magyar labdarúgást üde színfoltja volt, de a világfutballt is jelentősen meghatározta, hiszen a holland és spanyol fociiskola alapjait tették le, amely egyre inkább teret hódít a világban.
Hová tűnt a magyar futball?
Még néhány évig Európa topcsapatai közé tartoztunk, a '60-as években még rendszeresen részt vettünk a nemzetközi eseményeken (1960- olimpiai bronzérem, 1962- vb-negyeddöntő, 1964- Eb-elődöntő , 1964- olimpiai aranyérem, 1966- vb-negyeddöntő, 1968- olimpiai aranyérem)
Egyetlen Aranylabdásunk Albert Flórián, aki 1967-ben nyerte el a legnagyobb elismerést jelentő díjat.
Majd következtek a '70-es évek, amikor még 1972-ben nyertünk egy olimpiai ezüstérmet, illetve játszottunk egy Eb-elődöntőt, de azután a magyar futball fokozatosan veszítette el az addig bérelt helyét a világ futballtérképén.
„1952-ig senki sem törődött azzal, hogy van-e hol laknunk, rendezettek-e az életkörülményeink. Akkor már úgy beszéltek a válogatottunkról, mint Európa legjobb csapatáról, tódult a közönség a mérkőzéseinkre, de ebből igencsak kevés anyagi hasznot láttunk. Tíz-tizenöt évvel később már az is lakást kapott, aki képes volt telibe találni a földre leállított labdát…” – így fogalmazott Lázár Gyula, a harmincas évek egyik legnagyobb magyar játékosa.
Mivel a futballvilágban nőtt a játékosok presztízse, jelentősen megnőttek a futballisták fizetései, nagyobb lett a prémiumok szerepe, amely az 1960-as évek közepe-vége táján Magyarországot is elérte. A magyar futball nemcsak játéktudásban, de apanázs szempontjából is megpróbálta tartani a lépést az elittel, amelynek jól látható következményei lettek.
A hazai labdarúgás kezdett szétesni, hiszen a magas bérek azt eredményezték, hogy immáron vígan megéltek a fociból a hazai futballisták, akkor is megkapták a bőséges fizetésüket, ha gyengébb teljesítménnyel rukkoltak elő, elkényelmesedtek, ezzel pedig kialakult a "tipikus magyar mentalitás" (már ami a focistáinkat illeti).
A körülményeink, szabályrendszerünk nem változott az évek során, a nyugati foci pedig rohamtempóban fejlődött, egyre tudatosabban építették fel a saját futballjuk szervezeti struktúráját, egyre többet fektettek bele a legnépszerűbb sportágba, így beindultak az edzőképzések, a körülmények professzionalizálása, amiben mi nem tudtuk, de nem is szándékoztuk követni őket.
„Profi, profi – de csak a fizetése. Ugyanis amatőr viszonyok között él, s amatőr a szemlélete is, mint ahogy amatőr a magyar futball szervezete és szabályrendszere, mert az amatőrkorszakból vette át a modelleket. A valódi profizmus szigora az adok-kapok elven alapul, nálunk viszont amatőr követelményekkel próbálják ellensúlyozni a profi fizetéseket” – vélekedik Zsolt Róbert a '80-as évekbeli magyar futballistákról.
A 80-as években a magyar futball már haldoklott, hiszen habár szerepeltünk 1982-ben, illetve 1986-ban is világbajnokságon, mindkét alkalommal a csoportkör jelentette a végállomást. Mint tudjuk az 1986-os vb volt az utolsó világesemény, amelyen a magyar válogatott részt vett. (Leszámítva az 1996-os olimpiát, ahol utolsó helyen zártunk a csoportban)
Még a '80-'90-es években voltak nemzetközileg elismert játékosaink (pl: Détári Lajos, Nyilasi Tibor), de a magyar labdarúgást nem sikerült felélesztenünk. Legközelebb a Csank János vezette magyar válogatott állt csodához, de a világbajnoki selejtezőcsoportban második helyen záró magyar válogatott a pótselejtezőn 12:1-es összesítéssel búcsúzott a reményektől Jugoszlávia ellen (1-7, 5-0). Itt már tudni lehetett, hogy nagyon mély a gödör, az elejétől kell építkezni.
Az új évezred labdarúgása
A kétezres évek elején még a magyar vonalat megpróbálták erőltetni Gellei Imre kinevezésével, de hamar tudatosult a vezetőkben, hogy egy magasabban jegyzett futballhatalomból kell edzőt igazolnunk, hiszen a magyar edzők már nem képesek követni a modern futballt. A magyar válogatott színpadára lépett a német világsztár Lothar Mattheus, aki hiába volt elsőosztályú játékos, edzőként finoman szólva sem tudott bizonyítani, majd ismét visszanyúlt a vezetőség egy tapasztaltabb magyar edzőhöz (Bozsik Péter), hogy az ő leszereplése után egy kétségbeesett próbálkozással újra egy külföldi mestert hozzanak a kispadra, Erwin Koeman személyében, akit nemsoká Várhidi Péter váltott. Aztán jött Egervári Sándor, aki az amsterdami 8-1 vereség ellenére viszonylag sikeres volt a válogatottal, de a hollandiai gyalázatos blama azt eredményezte, hogy 2013-ban az MLSZ kinevezte Pintér Attilát.
A kétezres években minden magyar és külföldi kapitány egységesen azzal magyarázta a bizonyítványát, hogy nincsenek meg a profi futballhoz való körülmények. Nincsenek modern stadionok, nincsenek profi felszerelések, nincs infrastruktúra, fel van locsolva a pálya, nehéz a levegő, szóval teljes mértékben el vagyunk maradva a nyugati focitól, így ne is várjunk eredményeket…
A klubedzők esztelenül elkezdtek igazolni idegenlégiósokat, azt a filozófiát vallották, hogy mivel a magyar futballisták alkalmatlanok a magyar futballhoz, afrikai- és dél-amerikai játékosokkal majd sikeresebbek lesznek. Elérkezett a légiósok ideje:
- 2010/11-es szezonban nem kevesebb, mint 166 légiós fordult meg az NB1-ben, amely 10,3 játékost jelent csapatonként!
- 2011/12-ben 191 idegenlégiós játszott az NB1-ben, ami 11,9 játékos csapatonként.
- 2012/13-ban 183 légiósra csökkent a szám, amely 11,4 játékost tett ki csapatonként.
- 2013/14-ben 184 volt a légiósok száma, így csak minimálisan emelkedett.
- 2014/15-ben volt a csúcs, hiszen ebben az évben 194 külföldi játékost regisztráltak az NB1-ben.
A változás éve
2014-ben úgy döntött az MLSZ, hogy ennek véget kell vetni, így lecsökkentették az NB1 létszámát 16-ról 12 csapatra, és pénzügyi támogatásokat vezettek be, amelyek a magyar fiatalok bevetését honorálták, így a 2015/16-os szezonban már csak 105 külföldi állampolgár lépett pályára a legfelsőbb osztályban.
Ekkor elindult valamiféle szervezettség a magyar labdarúgásban, amely az elmúlt évtizedekben hiányzott. A 2016/17-es szezonban már csak 83 légióst alkalmaztak a csapatok, így az MLSZ mondhatjuk, hogy elérte a célját, hiszen egyre több lehetőséget kapnak a magyar fiatalok. A szövetség ráeszmélt, hogy a sikeres futballhoz kell egy profi szabályrendszer, illetve egy tudatos szervezeti koncepció. Kinevezték Bernd Strockot sportigazgatónak, aki megpróbálta meghonosítani a német futballkultúrát.
Közben Pintér Attila megbukott a válogatott vezetőedzőjeként, majd Dárdai Pált nevezte ki a szövetség, amely elindított egy hatalmas lavinát. A magyar futballtársadalom ráeszmélt, hogy ugyan szembeköpték őket, mégis vannak jó edzőink, csak a legújabb edzőgeneráció között kell szétnézni. Dárdai sajnos nem maradhatott, a Hertha nem engedte, így Bernd Storckot ajánlotta be a szövetségnél, hogy vegye át a helyét, aki véghezvitte a várva várt futballcsodát: kivezette a magyar csapatot az Eb-re.
Talán nem is az a szenzáció, hogy kijutottunk az Európa-bajnokságra, hanem az, hogy első helyen jutottunk tovább, egy nálunk magasabban jegyzett csapatokból álló kvartettből.
Strock ekkor még a Dárdai által elkezdett biztos védekezésből kontrajátékra épülő rendszert alkalmazta, majd a következő évben a világbajnoki-selejtezősorozatban megpróbálta a labdabirtoklásra épülő, kombinatív német futballt megvalósítani, amibe belebukott, így a magyar futballtörténelem legnagyobb szégyenét érte el egy Andorra (világranglista 185.) elleni vereséggel, illetve egy siralmas vb-selejtezős produkcióval.
Storckot Szélesi Zoltán időszakos kinevezése után a belga Georges Leekens váltotta, aki kis túlzással nagyobb káoszt és rombolást eszközölt a válogatottnál szűk egy év alatt, mint amennyit a fent említett nevek összesen, négy nyeretlenül megvívott barátságos meccs után meg is köszönte a munkáját az MLSZ – kérdés, hogy egyáltalán miért bízták meg. Aztán az Eb-selejtezők előtt néhány héttel Marco Rossi vette át a meggypiros irányítását, aki kezei alatt nemcsak az eredmények jönnek, van koncepció, lehet látni, hogy mit akar játszani a csapat.
Miben fejlődtünk az Storck irányítása alatt?
Storck létrehozott egy újfajta rendszert az utánpótlásban:
- A 16 csapatos utánpótlásbajnokságot 8 csapatosra csökkentette, ezáltal nagyobb versenyhelyzet alakul ki, hiszen a legjobb játékosok kevesebb csapatba tömörülnek.
- Egységes fizikai teszteket vezetett be, amelyet mind az NB1-es -, mind az utánpótláskluboknak kötelező betartani. Így könnyebben nyomonkövethető a játékosok fizikai állapota, fejlődése
- Tehetségközpontokat alapított: minden megyében egy, Budapesten két ilyen központot hozott létre. Minden központnak egységesített edzésterve van, így a fiatalok azonos játékrendszerben tanulnak meg gondolkodni.
Az utánpótlás válogatottjaink jól látható eredményeket érnek el nemzetközi porondon, hiszen az U20-as csapat 2016-ban vb-n jutott nyolcaddöntőbe, majd az U17-esek történelmet írva jutott túl első helyen az Eb-csoportjából. 2019-ben pedig szintén az U17-es válogatott ért el váratlanul jó teljesítményt, miután százszázalékosan zárták a csoportkört, hogy aztán a spanyolok büntetőkkel búcsúztassák őket a negyeddöntőben. Majd a helyosztón legyőzték a belgákat, ezzel kijutottak a 2019-es brazíliai világbajnokságra.
Tovább folytatni a megkezdett utat. Ki kell tárni a kapukat az idegen futballközegben szocializálódott fiatal amgyar edzők felé, és tanulni tőlük. Erre, úgy tűnik, látszólag van igény, hiszen megalakult az MLSZ szakmai bizottsága, ígéretes nevekkel (Dárdai Pál, Szabics Imre, Lőw Zsolt, Nyilasi Tibor stb.), de nem tudni, hogy ennek mikor érik be a gyümölcse – ha lesz egyáltalán. Mivel a magyar labdarúgás kultúrája már az '60-as évek vége óta halott, új kultúrát kell kiépíteni, amely szinkronban van a régivel. Egységes játékstílust kell kialakítani, hiszen amíg az egyik csapat az olasz-, a másik a német-, a harmadik spanyol stílust képviseli, addig nem beszélhetünk egységes labdarúgásról, ez pedig a válogatottra és a nemzeti bajnokságra is negatív hatással van.
A magyar foci mindig is a technikára és az intelligens futballra épült. Ez a mai napig megtalálható a játékosainkban, csak a probléma az, hogy sem fizikailag, sem sebességben, sem mentálisan nem veszik fel a versenyt a nemzetközi futballal. Minden magyar játékos, aki külföldre igazol, arra panaszkodik, hogy itthon kevésbé profi körülmények vannak, gyengébb az iram stb..
Amíg a magyar edzők többsége megpróbálja rábeszélni a futballistát az intenzívebb edzésre, de az következmény nélkül végiglötyögi, addig a profi kluboknál a játékosok alapból motiváltak, minden edzésen megszakadnak az igyekezettől.
A stadionok adottak, a futball-infrastruktúránk fejlődik, a szabályrendszerünk alakulóban van, de az edzőképzésben is fel kell nőnünk az elithez, hogy újra fényesen ragyogjon a magyar csillag.
