Nem sok mexikói játékosra bukkanunk a 20. században, akik mérvadóan meg tudtak volna ragadni Európában (meg akartak egyáltalán?). Az Atlético Madrid és a Real Madrid legendáján, Hugo Sánchezen kívül szinte senkit, akinek átruccanása sikeres és maradandó lett volna. Azonban a 2000-es évektől fokozatosan egyre több mexikói játékos igazol európai nagyobb csapatokhoz, egyre többen is tudnak részben vagy egészben gyökeret ereszteni az Öreg Kontinens futballéletében. Az utóbbi időkben Raúl Jiménez a legkiemelkedőbb Európában játszó mexikói, aki alapvetően sem a megszokott forgatókönyv szerint szervezte karrierjét, azaz első befuccsoló szereplése után (Atlético Madrid) mégis maradt, mára pedig a Premier League-ben és most már nemzetközi szinten is egyre nagyobb meglepetéseket okozó Wolverhampton kulcsjátékosa. A nemrég záruló angol bajnokságot 17 szerzett góllal fejezte be, mostanság pedig a Juventus potenciális igazolásaként is felmerül neve a sajtóban. Ennek kapcsán érdemes átvenni, kik a jelenlegi mexikói labdarúgás legtehetségesebb fiataljai, valamint hogy kik azok, akik a Liga MX-ből rövidesen jó eséllyel pályázhatnak európai szerződésre!

A 2000-es évek után

A Jiménezt közvetlenül megelőző „érából” eszünkbe juthat biztos pontként Rafa Márquez (Monaco, Barcelona), Andrés Guardado (Deportivo La Coruna, Valencia, PSV, Betis) és Javier Hernández (Manchester United, Real Madrid, Bayer Leverkusen, West Ham), akikről bizton állítható, nem csak helytállniuk sikerült, névjegyüket is letették. Mindenképp említhető még Héctor Herrera (korábban Porto, jelenleg Atlético Madrid) és Jesús Corona (Porto), akik ugyan globális értelemben vett sztárstátuszra nem tettek szert (előbbi túl későn váltott talán klubot és utóbbi is már jó eséllyel későn fog, ha szintet is lép), de mégiscsak meghatározóak lettek egy olyan európai klub életében, amelyik valahol közvetlenül a topcsapatok mögötti középmezőny tetején tanyázik. És akkor akadnak, akik bár tudták jócskán bizonyítani tehetségüket, valahogy mégis inkább bőven hiányérzetet hagytak maguk után, mintsem elégedett csettintéseket. Ilyen például Hirving Lozano, akiről a legújabb hírek szerint elég könnyedén lemondana a Napoli (a Newcastle-höz vagy a Parmához kerülhet), de talán számára még lesz egy utolsó sansz; a legjobb példák viszont kétségkívül a dos Santos testvérek, Giovani és Jonathan, továbbá Carlos Vela (jóllehet, a Real Sociedad kötelékében összeszedte magát). A Betisnél futballozó Diego Lainezzel és az Ajaxnál állomásozó Edson Álvarezzel pedig még várjunk ki egy kicsit (utóbbinak komoly bizalmat még nem sikerült kiharcolnia, viszont kifejezetten jók a passzmutatói és párharcoknál sem megbízhatatlan).

✅ – The other 5 Mexican players to have scored in @premierleague's history are Raúl Jiménez, Carlos Vela, Guillermo Franco, Jared Borgetti and Miguel Layún. Answer. pic.twitter.com/WjJuKCdFf5

— OptaJorge (@OptaJorge) August 28, 2020

Miért van kevés meghatározó mexikói játékos Európában?

Számos társadalmi és nagyon erősen kulturális differenciával is magyarázható ez, akár éghajlati különbségekből adódó fizikai nehézségekkel is.

Megközelíthető persze onnan is, hogy az elmúlt évtizedekben mintha kissé veszített volna „identitásából” a mexikói hazai liga; no nem közérzetileg értem ezt, az adott, pláne a sok mexikói játékos miatt, hanem inkább arról van szó, hogy nehezen identifikálja magát az ott zajló futball. Nem igazán látni, hogy mi is a Liga MX profilja, mi is egy benne pallérozódó mexikói játékos erénye. Ugyan sok csapat biztos védekezésből próbálja kiindítani magát, de kevésbé párharcerősek a játékosok, ellenben a kreativitáshoz köthető apróbb tényezők sem ragadhatók meg kristálytisztán, ami a támadófutballhoz szükségeltetne. De voltaképpen abban a tekintetben is nehéz általánosítani, hogy a biztos védekezés (amely mélységi létszámfölényben merül ki) miatt vagy épp annak ellenére valódi defenzív felfogásról beszélhetünk, vagy inkább a támadófocit preferáló csapatokról?

Főként az tapasztalható, mintha a csapatok többsége jelenleg beszorult volna a tudatosság és az intuíció közé. Tudatosnak kicsit intuitív az, ami látható, ugyanakkor intuitívnek pedig kicsit „túl” tudatos. Lehet ez egyfajta „válság” is, de ki tudja, talán csak Európából nézve tűnik ennyire vészesnek a helyzet, a mi nagyon is rendszerelvű elköteleződéseink mellől? Talán csak szoknia kell még a szemnek, mert kétségtelen, hogy például a Világbajnokságokon a sok, hazai bajnokságban focizó mexikói játékossal felálló válogatott egész stílusos szokott lenni.

Kicsit bajos az is hosszútávon, hogy a legtöbb mexikói játékosnak nincs jól megragadható posztja, sokuk annyira multifunkcionális, hogy végső soron ritkán képesek teljes mélységében betölteni és megismernie egy adott posztot – ami talán súlyos képzési hibákra vezethető vissza. Vagy épp a fiatalok beépítése sem zajlik rendszeresen és tudatosan, egyre inkább elöregedő bajnokságról beszélünk jelenleg.  

Mindenesetre egy ilyen határozatlan filozófiájú közeg nem feltétlenül alkalmas egyenletesen a tehetséggondozásra, az erények kidomborítására, valamint meg kell hagyni, az a közérzet sem feltétlenül alkalmas, amely körbe lengi Mexikót: például nagyon magas az erőszakos bűnözések száma, és a drogcsempészet pláne nem példátlan arrafelé, mi több a fegyveres drogháborúk, amelyek adott esetben komplett városokat, városrészeket, társadalmi rétegeket tartanak „befolyásuk”, elnyomásuk alatt. De ha csak azt vesszük, hogy hitviláguk is egészen más a mexikóiaknak, akkor végkép eljutunk oda, hogy ideológiailag sem egyszerű átkódolódniuk Európára.

A másik eshetőség pedig, hogy mi van akkor, ha esetenként kissé túlidealizáljuk, túlságosan kultikusan kezeljük „saját” futball-struktúránkat, az európait? Mert nem biztos, hogy minden esetben ambícióvá tud válni a tengerentúli karakterek számára az, amit mi képviselünk (nem tudhatjuk, lehet, hogy többekben még ellenszenvet is kiváltanak trendjeink). Hiszen számos olyan játékos van dél-amerikai klubok történetében is, akik kiemelkedtek kontinensükről, mégsem akartak soha átigazolni a miénkre – ezt persze a klubhűség még tovább árnyalja, ahogy olyan privát kötődések is, mint például a honvágy, stb. Mexikó mondjuk csak nagyon lazán és megengedően kapcsolható Dél-Amerikához, de azért a klubhűség máig egy elég meghatározó jelensége a bajnokságnak, ahogy itt is jócskán relevánssá válik, hogy nem biztos, hogy akik épp a liga legkiemelkedőbb csillagai voltak anno, azoknak komolyan felvetődött célként Európába vándorolni (amit szerintem mindent egybevetve a legnagyobb rosszindulattal sem nevezhetünk szakmaiatlan hozzáállásnak, maximum ha valamiféle propagandát akarunk elbeszélni az európai fociról).

Az viszont még így is „problémás” (ellentmondásosnak tűnhet), hogy mégis, a rossz körülmények ellenére miért maradnak, vagy épp hogy miért térnek haza, amikor akár az európai karrier befuccsol? Talán egyfajta sorsközösség-vállalás is ez a sportolók részéről, hiszen Mexikóban a futball még legrosszabb napjain is népszerűbb, kedveltebb bárminél (nem csak a legnépszerűbb sport, hanem a legnépszerűbb dolog – hangsúlyos). Így ott focistának lenni is más státusz, valamint focizni is jóval meghatározóbb kulturális cselekvés, mint sok más országban.

Hogy a 2000-es évek után miért is sikerül egyre több mexikóinak szép lassan egyre jobban beilleszkednie a mi kontinensünk futballkultúráiba, arra valószínűleg az egyik legjobb válasz, hogy manapság már globálisabb a kultúra, így könnyebben hidat találhatnak szubkultúrájukból.

Íme, kik azok, akik talán legközelebb elindulnak ezen a bizonyos hídon!

Mexikói ígéretek

Eugenio Pizzuto (18, Lille) a hivatkozás után megtekinthető, nemrégiben mit írtam bővebben róla. Generációjának legtehetségesebb fiatal mexikói játékosáról beszélünk, ráadásul mind szerepkörét, mind adottságait tekintve mindene megvan ahhoz, hogy méltó helyet harcoljon ki magának a jelenkori futballtrendekben, hiszen mélységi irányítót játszik.

José Macías (20, Chivas) legserényebben a Dortmunddal szokták szóba hozni, és ezen nincs is semmi csodálkozni való, mert bár a bajnokságban egyelőre nem túl termékeny, a felnőtt válogatottban fiatal kora ellenére is 5 meccsen 4 gólnál jár. Egészen ritka, hogy valaki hasonló számokat tud átmenteni a felnőtt focira is, mint amilyeneket utánpótlásban produkált, Macías például a mexikói U18-as csapatban 5 meccsen 9 találatig jutott, míg az U20-as korosztályban 10 alkalommal lépett pályára, melyeknél 11 alkalommal büntette az ellenfeleket. 

Carlos Acevedo (24, Santos Laguna) korábban másodikszámú kapus volt a Santos Lagunánál, de idéntől már biztos helye van a kezdőben, amit többnyire nagyszerű teljesítménnyel hálál meg. Szerintem közel van a válogatottság is, talán Ochoa utódja is lehet belőle.  

Santiago Giménez (19, Cruz Azul) kétlábas játékos; ez lévén, hogy csatár, különösen nagy erény, mert adott esetben a kapu előtt kialakult szituáció nem tudja kevésbé hatékony megoldásra kényszeríteni. A nemrég induló bajnokságban eddig 4 alkalommal volt kezdő, de máris 2 gólnál és 2 gólpassznál jár. Passzolási képességei sem gyengék, akár az összejátékba is vissza tud segíteni, egyedül a párharcokban kéne még kicsit fejlődnie, hogy a védők ne nyomják el egykönnyen. 

Fernando Beltrán (22, Chivas) technikás játékos, igaz, nem túl kreatív, viszont labdabirtokló csapatnak kimondottan jól jöhetnek passzminőségi erényei, sőt hosszú indításaiban és ahhoz kötődő vízióiban mindig van némi potenciál. Alapvetően olyan játékos, akinek ha az elmúlt éveit vesszük, lassan, de fokozatosan fejlődni tudott – talán az idei szezonja lehet majd az áttörés.

Sebastián Córdova (23, Club América) cselezési képességei, valamint fejpárbajokban való sikeressége kétségkívül érdekessé teszik, de inkább mezőnymunkájával tud kitűnni, vagy épp gyakorta labdanélküli mozgásformáival, helyezkedéseivel. Egyik egzotikuma, hogy kitűnően fedezi testével a játékszert, erős fizikai adottságaival nagyon jól él a pályán, többnyire szabályos eszközként.

Gerardo Arteaga (21, Genk) az a típusú, napjainkban igencsak hasznos szélsővédő, akinek legnagyobb erényei támadásépítés közben lelhetők fel: kiválóan képes belépni adott esetben a pálya belsőbb területeibe – félterületeibe – és onnan szervezni is akár a játékot szélsővédőként, amihez elég nagy futósebesség és nagyon jó reakcióidők párosulnak. Védekezésnél és támadásnál is agilis a baloldalon.

César Huerta (19, Mazatlán) alapvetően Chivas-nevelés, de perpillanat az első osztályban még zöldfülűnek számító Mazatlán FC-nél pallérozódik kölcsönben, ahol töretlen bizalmat élvez és egyre javuló teljesítménnyel, valamint gólokkal képes meghálálni. Az a típusú támadó, aki adott esetben részlegesen össze tudja kötni a középpályával a támadósort, jól bevonható lehet a kisterületes összjátékokba is.

Továbbiak: Gilberto Sepúlveda (21, Chivas), Johan Vásquez (21, Pumas – kölcsönben a Monterreytől), Roberto Alvarado (21, Cruz Azul), Érick Aguirre (23, Pachuca), Roberto de la Rosa (20, Pachuca), Adrián Lozano (21, Santos Laguna), Sebastián Jurado (22, Cruz Azul), Jonathan Perez és Efrain Alvarez (17, 18, LA Galaxy), Jairo Torres (20, Atlas), Joao Maleck (21, Santos Laguna B – utóbbi remek testfelépítésű francia-kameruni felmenőkkel rendelkező mexikói támadó, akinek az elmúlt években jócskán beszorult karrierje a fiókba, de reménykedem benne, hogy csak későn érő; talán az érte sokként, hogy nagyon erősen vágyott Európába, de kölcsönjátéka után sem a Porto B, sem a Sevilla B nem tartott rá igényt a továbbiakban, mindenesetre a Santos Laguna pont egy olyan csapat, ami alkalmas lehet rá, hogy benne újra felépítse magát). 

Bryan Mendoza (22, Pumas) ugyan nem került fel a legnagyobb tehetségeket tömörítő listára, idei első bajnoki gólja említést érdemel – félpályáról vette be a Tijuana kapuját. 

This goal was just scored in Liga MX.

And it's incredible pic.twitter.com/oGlFYXq9L6

— Goal (@goal) August 30, 2020

Ígéretek Mexikóból

Azok közül, akik nem mexikói nemzetiségűek, viszont a Liga MX-ben jó teljesítményt nyújtanak, mindenképp érdekes lehet  Yairo Moreno (25, León), aki balhátvéd létére 22 sikeres cselt mutatott be idei első 6 mérkőzésén, valamint a megbízhatóan gólérzékeny Jonathan Rodríguez (27, Cruz Azul). Említeném esetleg még Diego Valdes-t (26, Santos Laguna), aki kulcspasszokban és gólpasszokban szokott jeleskedni, de annyi hátránya van, hogy ő inkább klasszikus/régi vágású játékmester; vagy ott van Brian Lozano, az uruguayi támadó (szintén Santos Laguna, 26 éves) ugyancsak cseleivel képes felhívni magára a figyelmet, különösen alkalmas arra, hogy felállt, tömörülő védelmeket bontson meg a széleken egy az egyező hajlamával. A kiváltképp gólérzékeny Juan Dinenno (26, Pumas) és Victor Dávila (22, Pachuca) számára pedig vélhetően nem hiányzik több egy kiegyensúlyozottsággal zajló jó szezonnál, hogy figyelmesebb szakmai tekinteteket vonzzanak magukra.