Amikor egy klubnál az égegyadta világon minden, de tényleg minden rendelkezésre áll ahhoz, hogy a labdarúgó csapat hasítson, örömet okozzon, megőrüljenek érte a helyi emberek, akkor totál érthetetlen, miért csak bukdácsolnak a magyar bajnokságban?
Ez van most Diósgyőrben és ez az élet már évek óta!
Egy erős vállalkozó a klub mögé állt, rendbe rakta az addig zűrös anyagi napokat, az egyesület felépített egy csinos, kitűnő akusztikájú stadiont, ami már régen járt volna a DVTK-nak. A miskolci közönség a Szabó Géza-féle Salamonnal, Kutasival, Váradival, Tatárral feldíszített sikercsapaton nőtt fel, a jelen emberei hallottak erről a zseniális csapatról, szóval a várakozás óriási, mondhatni szomjazzák-éhezik a helyi drukkerek a sikert, erre tessék, szezonról szezonra cserben hagyják őket a jól fizetett alibisták. Pedig a sportolók kaptak elég türelmet, igaz, amikor rosszak voltak, úgy kellett őket a rendőrség segedelmével kilopni az öltözőből, és ebből sem jött le nekik semmi. Hogy itt nem lehet vakarózni, menekülni a labda elől, az itt élők is keményen dolgoznak, akkor tessék ezeknek a kifestőkönyvre tetovált fickóknak igenis mindent beleadni!
Nem. Élnek, mint hal a hallevesben, hétről hétre csak égnek, aktuálisan éppen a liga utolsó helyén szégyenkeznek, közeledve a kiesés felé. Ez a helyzet egyébként örömet csak a Loki szurkolóknak jelent, ők akkor boldogok, ha a DVTK szenved. Amúgy most a debreceniek kicsit szerényebbek, éppen a második osztályból iparkodnak az elsőbe, pedig már nem kisgyerekekek, sőt inkább 30 körüli milliomosok. De ez most egy másik építkezés! Hiába új a diósgyőri edző, a vége ugyanaz, menekülés a vészhelyzet elől, állandó pánik, bár ez mondjuk az insta-sztorin nem jön le. Ott csak mosolygós, jókedvű, vidám, rövid nadrágos emberek láthatóak, kevés, szinte semmi szenvedély, küzdelem.
Lehet ez is egy koncepció, csak nem jó az üzenete. Azt a játékost igazolják le, akit akarnak, remek körülmények között élhetnek, alkothatnak, ehhez képest a gyötrődés, a kínlódás.
