LabdarúgásVálogatott meccsek

Nem akarunk végre megtörölközni?

2020. június 02.február 9th, 2022

Bár morálisan mér évtizedek óta rothadt, szakmailag Irapuatóban semmisült meg végleg a magyar futball, azóta a „helyünkön vagyunk.” De vajon elkerülhető lett volna a vereség? S főleg: ki a hibás?

Jéghideg zuhany volt, egy forró stadionban.

Nem azért, mert Jakovenko már a második percben bevágta. Nem azért, mert Róth leblokkolt, Détári kóválygott, Mezey pedig a lefújás után azt nyilatkozta, hogy négy perc után már nem az ő csapata volt a pályán. (Hogy akkor vajon kié, arra azóta sem adott sem választ, sem magyarázatot.)

A lebukás volt sokkoló. Ahogyan, amilyen gyorsan, amennyire könyörtelenül vált nyilvánvalóvá a magyar futball korszakos hazugsága. "Amatőrök maradtunk. Az álmainkkal, a mi kis focinkkal, mindennel együtt" – nyilatkozta húsz évvel a történtek után Kardos József egy Duna TV-s dokumentumfilmben. Azóta sem tapintott rá a lényegre senki ennél pontosabban.

Az erkölcsileg már a hatvanas évek óta rothadó, szakmai-morális immunrendszerét rég elvesztő, a szocializmus áporodott levegőjű teljesítmény-tagadásába és a bundabotrányokba belefulladó magyar futball díszletei még 1986 után is álltak egy darabig, de tagadhatatlanul Irapuato lett a szakmai megsemmisülés jelképe. Nyilvánvalóvá vált, hogy abban az országban, ahol a futball a lógós, tróger hozzáállás szinonimájává vált, nem lehet elit válogatottat építeni. Nincsen csapat hátország nélkül, egyetlen válogatott keret sem lehet állam az államban, s a kivételezettség érzete, a kritikátlan rajongás sem léphet a szakmai kontroll helyébe. Vagy, ha mégis, annak katasztrofális megsemmisülés lesz a vége.

Mezey György a megelőző három évben sikerkapitány volt. Itthon valósággal pajzsra emelték, de nemzetközi szinten is megjegyezték a nevét. Sikerei révén lényegében szabad kezet kapott, a biankó csekkre pedig azt írhatott, ami csak éppen az eszébe jutott. Ausztriai edzőtábort magaslaton. Déli edzéseket Comanjillában, a tűző napon. Nem volt, aki ellentmondjon neki, nem maradt, aki kritizálja – mivel nem működött élő szakmai közeg, mivel a társadalmi-politikai rendszer maga is a problémák szőnyeg alá söprésére, és a központi akarat mindenhatóságára épült, szükségszerűen lett ilyen a kirakatcsapata is.

A Mezey-csapat éppen annyira volt talmi és sebezhető, mint a kései Kádár-korszak szocializmusa.

Az utóbbi években sikk lett azt mondani, hogy a vereség lényegében papírforma volt: egy jobb csapattól kaptunk ki, s egyébként is, már a csoportból való továbbjutás is bravúr lett volna. Meglehet. Ezzel együtt Irapuato jelképes helyszín, szimbolikus esemény a magyar futball történelmi horizontján. Az évtizedes lecsúszás, a szakmai-morális rothadás beteljesülése, a megsemmisülés jelképe. Egy olyan, hazugságra és gőgre épített rendszer természetes végstádiuma, amely a munka és a teljesítmény tagadására épült, és saját emlékeinek nagyszerűségébe vetett hittel pótolta az innovációt, a gondolatot, a fejlődést.

Nem túllépni kellene ezen a vereségen, hanem feldolgozni. Megérteni. Felelősséget vállalni érte. Elfogadni, hogy bekövetkezése természetszerű és elkerülhetetlen volt, hogy csakis az általunk kiépített rendszer következményeként történhetett meg. Nem a tészta, nem a dopping, nem az elrontott felkészülés, nem Nyilasi sérülése, és nem is az elbaltázott kommunikáció, vagy a szerencsétlen véletlenek egybeesése eredményezte – hanem mindezek együttesen. És mindezek együttesen a rendszer természetéből fakadtak: a nepotizmusból, a kontraszelekcióból, az amatőr közegből, az egók ütközéséből, a koncepció, a kontroll és a tervszerűség hiányából.

Jéghidegy zuhany volt, egy forró stadionban. Nem akarunk végre megtörölközni?