Bizonyára sokan valami csalafintaságot sejtenek a cikk címe alapján, hiszen manapság már teljesen szürreális, hogy egy együttes a saját fiókcsapata ellen lépjen pályára egy bajnoki kupadöntőben. Márpedig negyven évvel ezelőtt pontosan ez történt.
Akkoriban a Királyi Gárda uralta a spanyol futballt, az 1974/1975 és az 1979/1980-as szezon közötti időszakban mindössze egyszer fordult elő, hogy ne a Bernabéu vitrinjébe landoljon a bajnoki serleg. Ugyan nemzetközi trófeát nem sikerült az említett hat idény során elhódítaniuk, de talán mégis joggal nevezhetjük őket aranycsapatnak, hiszen a La Ligában egyeduralkodók voltak, illetve két ízben a Copa del Rey-t, vagyis a spanyol Király-kupát is sikerült elhódítaniuk.
Apropó, Copa del Rey…
A csúcsra egyértelműen az 1979/1980-as szezonban ért fel a madridi alakulat, amikor klubszinten olyat vittek véghez, ami a mai napig páratlan a futball történelmében. Az talán bajnoki címvédőként nem volt annyira meglepő, hogy a Real Madrid sikerrel vette az akadályt, és a fináléig menetelt; attól viszont az egész felhördült, amikor kiderült, hogy a másodosztályban szereplő Real Madrid Castilla is sikerrel kvalifikálta magát az utolsó csörtére. Még groteszkebbé teszi a történetet, hogy a Castilla jóval nehezebb ágon harcolta ki a döntőbe jutást, mint a nagycsapat.
A Castilla csapatfotója. Forrás: Thesefootballtimes
Út a döntőbe!
A Real Madrid csak a legjobb tizenhat között csatlakozott a mezőnyhöz. Már a negyeddöntőben a Betisszel szemben is dadogott a gépezet (1-2, 1-1), de az elődöntőben az Atletico Madrid ellen (0-0, 1-1) már tényleg csak Fortunának – pontosabban, Antonio Guzmánnak – köszönhették, hogy állva maradtak, ugyanis az imént említett spanyol középpályás hibája végzetesnek bizonyult a büntetőpárbajban.
Még kevésbé volt kikövezve a Real Madrid Castilla útja, akik négy körrel korábban kapcsolódtak be a küzdelmekbe. Az első három kanyart magabiztosan vették (CF Extremadura – Castilla 2-10 össz.; Castilla – Alcórcon 5-1 össz.; Castilla – Racing Santander 3-1 össz.), főtábláért vívott harcban viszont már az élvonalbeli Herculés CF várt rájuk. Az első mérkőzésen úgy tűnt, hogy eldőlt a párharc, a Primera Divisiónban szereplő együttes 4-1-es kiütéssel jelezte egyértelmű szándékait. A visszavágó viszont mégsem alakult simán, sőt… A húszéves átlagéletkorú, ifista játékosokkal teletűzdelt Castilla már fél óra után 2-0-ra vezetett, és mivel akkoriban még nem volt idegenben lőtt gól szabály, mindent egy lapra feltéve rohamozott a harmadik gólért, hogy hosszabbításra menthesse a meccset. A ráadásban aztán jött a fekete leves: a csapat egyik legnagyobb ígéreteként számon tartott Gallego befejelte a hosszabbítást érő gólt. Az egalizálást követően a hazai játékosok adrenalintól duzzadva és a kilencezer tomboló drukker támogatásával felvértezve álltak neki a kétszer tizenöt perces túlórának. Alig tizenhárom perccel később mennybe mentek: egy labdaszerzést követően megszerezték a továbbjutást érő gólt, így a kupasorozatban elinduló tizennyolcból egyedüli tartalékcsapatként kvalifikálták magukat a legjobb tizenhat közé.
„Ami meglepő volt, és nem túlzás a részünkről, hogy a Castillának a 89. percig kellett várnia a harmadik gólra, és hosszabbítást kellett játszaniuk, amely során kiharcolták a győzelmet. Sokkal korábban megérdemelték volna” – méltatta a Mundo Deportivo a madridi fiókcsapat teljesítményét a meccs másnapján.
A Marca sem hagyta szó nélkül a nem mindennapi bravúrt… A nyolcaddöntőben az Atletico Bilbaónál dörzsölték a tenyerüket, amikor meglátták, hogy a papíron a mezőny leggyengébb lánccszeme lesz az ellenfél. Az odavágó 0-0-ás eredménnyel ért véget, és mivel a baszkok idegenben játszottak döntetlent, azt remélték, hogy hazai közönség előtt majd könnyedén kiharcolják a továbbjutást. Nem így történt. A Castilla lefocizta a Bilbaót, egészen a mérkőzés utolsó perceiig 2-0-ra vezetett, a piros-feketék már csak egy utolsó percekben begyömöszölt szépítő góllal tudtak kozmetikázni az eredményen.
A legjobb nyolc között viszont igazi nagyágyúval kellett megmérkőzniük: az a Real Sociedad várt rájuk, amely 4-0-ra győzte le a Real Madridot a Primera Divisiónban, ráadásul a bajnoki tabella éllovasaiként várta a megmérettetést. A san sebastiani székhelyű klub tanult a többiek hibájából, nem vette félvállról a párharcot. Az első mérkőzésen 2-1-re győzték le a madridi fiatalokat, akik csak a szerencsének köszönhették, hogy nem futottak bele súlyosabb pofonba. A visszavágóra tízezer szurkoló gyűlt össze bízva abban, hogy sikerül a csapatnak megismételnie a Herculés ellen látott csodát. A Castilla megadta az alaphangot az összecsapásnak, már a félidőben előnnyé kovácsolták az egygólos hátrányukat, 2-0-ás vezetés birtokában mehettek az öltözőbe. A második játékrészben ugyan iszonyatos nyomás nehezedett a fiatalokra, azok foggal-körömmel küzdöttek a sikererért. A nagy akarásnak ezúttal nem nyögés lett a vége, kibekkelték a hátralévő negyvenöt percet, így készülhettek a bajnoki bronzérmes Sporting Gijónra.
Menetrendszerű forgatókönyvvel kezdődött ez a párharc is. A Gijón otthonában könnyed, 2-0-ás vereséget szenvedtek, amelynek köszönhetően már a madridi szurkolók nagy része is elkönyvelte, hogy véget ért a tündérmese. A fiatalok viszont másként gondolták. A visszavágón már a harmadik percben megszerezték a vezetést, amitől szó szerint megőrült a közönség. Őrjöngeni kezdtek és palackokat dobáltak a pályára – ezzel a sajátos módszerrel próbáltak nyomást gyakorolni az ellenfélre, és támogatni a sajátjaikat. A terv bejött, a félelmetes hangulat valósággal megbénította a Gijón futballistáit, a hazaiakat pedig még inkább feltüzelte. A mérkőzés további részében még háromszor megrezdült a gijóniak hálója, így gyakorlatilag tükörsimán, 4-2-es összesítéssel jutott be a Király-kupa döntőjébe a Real Madrid ificsapata.
Cikkajánló: Hernán Crespo háromszor igazolhatott volna a Real Madridba
Az a furcsa helyzet állt elő, hogy mivel a finálé időpontját már bajnoki aranyérmesként várta a Real Madrid, az akkori szabályok szerint biztossá vált, hogy a Castilla vereség esetén is megszerzi a kvótát az európai kupaporondra. Az összecsapásra 1980. június 4-én került sor a Santiago Bernabéu Stadionban, ahol 65 ezer néző előtt rendezték meg a Real Madrid történetének talán legkülönlegesebb mérkőzését. A madridiak első számú csapata már hat éve várt arra, hogy megnyerje a sorozatot; talán nem is volt kérdés a végső győztes kiléte. A Castilla becsülettel küzdött, de már az első félidőt követően kétgólos hátrányba került, a fordulás után pedig még tovább gyarapodott a különbség: végül a fiatalok 6-1-es vereséggel zárták le a spanyol futball egyik legnagyobb sikersztoriját. Talán ez volt minden idők egyetlen olyan kupadöntője, ahol a lefújást követően egyetlen szomorú arcot sem lehetett felfedezni a pályán és a lelátókon, a Castilla játékosai a nagycsapattal karöltve ünnepeltek, együtt fotózkodtak.
A Kupagyőztesek Európa Kupájában (KEK) viszont nem sikerült tovább írni a sikertörténetet, pedig közel álltak hozzá. A West Ham United elleni odavágón egygólos hátrányból fordítva 3-1-es győzelmet arattak, de a párharc második mérkőzésén ugyanilyen arányban vereséget szenvedtek, a hosszabbításban pedig eldöntötte a továbbjutást a londoni együttes. A spanyolok viszont így is történelmet írtak: ők lettek az egyetlen olyan tartalékcsapat, amely valaha európai kupaporondon szerepelt – és meccset nyert.
A Castilla aranygenerációja még a '80-as években fel-felcsillant, háromszor is eljutottak a Király-kupa negyeddöntőjéig, de 1990-ben a spanyol szövetség módosította a szabályokat, így azóta nem indulhatnak a kupasorozatban ifjúsági együttesek.
És, hogy kik voltak a tagjai a kupadöntős Real Madrid Castillának?
A legismertebb név talán Rafa Benítez, aki azon kevesek közé tartozik, aki biztosan keserű szájízzel gondol erre az időszakra. 1979-ben meghívót kapott a spanyol U19-es válogatottba, amely egy egyetemi tornára volt hivatalos Mexikóba. Egy Kanada ellen elszenvedett súlyos sérülés azonban derékba törte az ígéretesen induló karrierjét, több mint egy évig kényszerült partvonalon kívülre, és ugyan még 1981-ig a Real Castilla keretének tagja volt hivatalosan, soha többé nem léphetett már pályára a klub színeiben. Később már csak spanyol alacsonyabb osztályú kluboknál játszott, 26 évesen pedig végleg felhagyott a futballal.
Az első csapat oszlopos tagjává csupán három játékosnak sikerült kinőie magát a döntőben pályára lépők közül (Agustín ► 76 meccs, Ricardo Gallego ► 250 meccs, Francisco Pineda ► 91 meccs), ettől függetlenül alig találunk olyan nevet a csapatban, akinek nem adatott meg, hogy bemutatkozzon a spanyol élvonalban valamelyik klub színeiben. Ha nem is a Real Madrid színeiben, de az Osasunában klublegendává nőtte ki magát Javier Castañeda, aki 350 mérkőzésen szerepelt a baszkföldi együttesnél, ebből 342 alkalommal kezdőként.
A cikk forrásai: Thesefootballtimes.com, Dreamteamfc.com, worldfootball.net
Olvasd el a rovat korábbi cikkeit is:
#Sztoritár 01 – "Ki vezeti akkor a meccset?"
#Sztoritár 02 – Hónapokig élt a Villa Parkban egy férfi
#Sztoritár 03 – Hívatlan vendég a VIP-ban
#Sztoritár 04 – A kapus, aki nem látta a ködtől, hogy már rég lefújták a meccset
#Sztoritár 05 – Pirlo vs. Gattuso
#Sztoritár 06 – Piqué telefonja vs. Roy Keane
#Sztoritár 07 – Háború az öltözőben
#Sztoritár 08 – Alex Ferguson becserélte magát, hogy lerúghassa az ellenfél bekkjét
#Sztoritár 09 – Puskás Öcsi, az önjelölt edző
#Sztoritár 10 –Luther Blissett, Elton John és az olasz "maffia"
#Sztoritár 11 – Hat csirke és a dühöngő bika
#Sztoritár 12 – Gary Lineker, Michael Jordan és Samuel L. Jackson vasárnapi golfozása
